Kis faluból a nagy városba érkezvén szembesülnöm kellett több alapvető különbséggel is. Az első azonnal az volt, hogy nem ismerek semmit és senkit. Majd jöttek sorba az ismeretlenebbnél ismeretlenebb szokások. Amit legelőször észrevettem, az emberek viselkedése volt. Miért van az, hogy gyakorlatilag teljesen ridegek? Nehéz volt elfogadnom. Végül több év után mégis csak befogadott a falka. Én is elvárosiasodtam. Most, ha haza utazom oda, ahonnan jöttem, rám is némi rosszallással tekintenek. Fel kellett öltenem magamra azt a  távolságtartó szerepet, ami jellemzi  a nagy városban élőket. Így aztán egy újabb problémakörrel kellett szembenéznem. Falun városias, városban falusias vagyok. Egész konkrétan nem tartozom sehova sem. Bár jól érzem magam a városban, mégis hiányzik a meghitt kis falucska melege, ahol ismerem az embereket és ők is ismernek engem. Öt év kitartás után végre elérkeztem oda, hogy már itt is vannak ismerősök, akikkel lépten-nyomon összefutok a Kárász utcán, szórakozó helyeken, vagy egész egyszerűen a közértben. Azonban még is hiányzik valami. Valami, ami megédesítené a minden napjaimat. Folytathatnám innentől úgy a postot, hogy elkezdem magam sajnáltatni úgy, mint eddig, de nem teszem. Rájöttem, hogy talán nincs itt az ideje annak, hogy megosszam az életemet mással. Falusi lányként ez a mondat felállítja a szőrt a hátamon. Hiszen mi is a célja egy vidéki kislánynak. Feleség, anya, nagymama. Viszont városi lányként már látom, hogy nem csupán ez az egy lehetőség áll előttem. Természetesen bennem van a kiirthatatlan vágy a család után, most mégis úgy látom, jobb lenne, ha  egészen más célokat tűznék ki magam elé. Végül is mi lenne jobb egy fiatal nő számára, mint építeni a karrierjét és saját magával törődni?! Meg lehet, hogy ezeket a mondatokat visszaolvasva nevetni fogok, ám biztos vagyok abban, hogy jelenleg ezek a mondatok azok, melyek átsegítenek életem ezen szakaszán.

Füstbe ment terv!

A felejtési tervem bizony csődöt mondott! Úgy kb. három hete. Azóta megint voltam a padlón, és megjártam a poklot is. A társkeresési kísérletem is kudarcba fulladt! Próbálkoztam, de egész egyszerűen hasztalan, ügyefogyott és kiábrándító tevékenységnek tartom! Most ismét próbálkozom, de nem sok sikerrel. Ennek gondolom az az oka, hogy nem is akarok igazán magamnak párt találni, mert tudat alatt úgy érzem, hogy én már megtaláltam Őt, csak még Ő nem talált meg engem! Azt hiszem felfoghatjuk ez így is! Viszont, nekem már lépnem kell! Egyszerűen nem toporoghatok egy helyben! Hisz még fiatal vagyok és -elméletileg- szép is! Tudom, ez nagyképűen hangzik, de úgy gondolom, hogy nem én vagyok a világ bányaréme! Az ötlött a minap az eszembe, hogy, ha nem ment úgy, hogy arra gondoltam, hogy férjhez akarok menni, akkor majd megy úgy, hogy mindent megteszek annak érdekében, hogy ne menjek férjhez! Az újabb terv a következő: Telehold világánál visszapillantok a bal vállam fölött, majd összetörök egy tükröt. Ezután az asztal sarkánál fogyasztom el a vacsorámat és megkérem a lakótársamat, hogy söpörjön körbe, de nem ám egyszer, hanem legalább háromszor, hogy biztos legyen a dolog! És várok, semmit sem teszek! Talán az isteni gondviselés megsegít és küld egy szerencsétlen embert, aki elvisel és szeret is. Aztán majd még meglátjuk, hogy mi sül ki ebből az akciótervből! :)

Ami jelenleg biztos, hogy annak a bizonyos embernek nem kellek, és, ha őszinte akarok lenni, akkor nem is tudom, hogy hogy képzeltem azt, hogy ez lehet másképp is. ÁÁÁh! Tudom! Azt gondoltam, hogy Ő más, mint a férfiak általában. Ez részben igaz is, de pont ebben a kategóriában épp olyan mint bármelyik másik. Sőt, ha lehet mondani, akkor rosszabb, mert soha nem küldött el a fenébe, hanem még erősítette bennem az érzést. Természetesen fel lehet ezt úgy is fogni, hogy meg akart kímélni, nem akart megbántani, de ez csak egy újabb kifogás lenne, amit számára kreálok, pusztán azért, hogy az ábrándjaimat továbbra is életben tartsam! Nem, Ő pontosan tudja, hogy mit érzek és még túráztat is! Igen, volt egy pont, amikor erre rájöttem. És eljött az a pont is, amikor már nem védem. Úgy is besétál hamarosan valaki az életembe és boldoggá tesz!

Csak idő kérdése az egész!

Nem igaz??!

Itt a tavasz, .... a fák!

Eljött a tavasz! Az utóbbi hetekben elkezdtem kétségbeesetten párt keresni. Az egyik pillanatban a világ leglelkesebb lánya vagyok, aki vidáman bújja a társkereső oldalakat és önfeledten válogat  a pasik közül, a másikban pedig hasztalan és felesleges dolognak tartom.  Gondolom ez tükrözi az éppen aktuális lelki világomat is. Minden esetre kb. egy hónapja elégeltem meg a semmittevést. Ismét rossz ember kellett! Nem meglepő, volt már ilyen. 4 hónap állóvíz után úgy döntöttem, hogy nem várok tovább arra a járműre, ami nem vesz fel. És, ha belegondolok abba, hogy e felismerésre most csak ennyit kellett várni... akkor vállon veregethetem magam! Mert hogy eddig azért ez jóval hosszabb időbe telt. A legutóbb egy évbe. Szóval nem is olyan rossz! Persze, ez nem olyan egyszerű, mert azért vannak visszaeső periódusaim, de legalább már nem olyan hosszúak ezek a periódusok. Úgyhogy, amiért 4 hónapig küzdöttem, most szép lassan lerombolom. Mindenféle megfelelési kényszer nélkül. Máshogy sajnos nem megy! Nem azért teszem, mert meg akarom magamat utáltatni, hanem saját magam miatt, hogy lássam a kontrasztot. Még mindig vannak olyan gondolataim, olyan érzéseim, hogy talán... de ebben a pillanatban azonnal visszarángatom magamat a Föld nevű bolygóra és megmagyarázom magamnak, hogy ez csupán a saját képzeletem és annak elcseszett játéka. Pedig majdnem minden klappolt volna! Ha az a majdnem nem lett volna!  És pont ez idegesít annyira! Ráadásul itt van a tavasz, minden virágba borul, mindenki előbújik a kis odújából és mindenki terhes, na meg férjhez megy! Én pedig tulajdonképpen két éve egyedül vagyok! Pfff! Ha erre gondolok egy nagy rakás szerencsétlenségnek érzem magam, de nem is inkább úgy érzem magam, mint aki kudarcot vallott. Mi baj van velem?? Ennyire szörnyű lennék?? Vagy ennyire szarul nézek ki? Ez egyre elviselhetetlenebb, hogy nem kellek senkinek, és ha ez nem lenne elég, akkor még vannak olyan kedves ismerőseim, akik ezt készséggel az orrom alá is dörgölik. Persze gondolom csak azért, mert, ha már úgy is a földön fekszem, akkor jól esik még egyet belém rúgni.Azt hiszem, ez elég nyilvánvaló. Most megint úgy érzem, hogy nem normális az életem! Lehet, hogy váltanom kellene! 

Tök jó, hogy múlt héten eldöntöttem, hogy totál konszolidált leszek és kilépek ebből a saját magam alkotta világból. Ez többé-kevésbé sikerült is, de... még mindig nem elég. Meg kell tanulnom kezel ni ezt a helyzetet, mert különben még hosszú idő múlva is boldogtalan leszek. Azt pedig nem szeretném. Kénytelen vagyok kitörölni a csücsökből és áthelyezni egy másik polcra, mert ez csak bonyodalmakat sző. A bonyodalmak pedig nem segítenek sem nekem, sem neki. És még a környezetemnek is szívességet tennék vele. Szóval hajrá!

Fura, hogy az embernek mindig meg van a saját magáról alkotott képe. Nekem is. Alapvetően egy olyan embernek tartottam magam, aki általában két lábbal áll a földön, vagy legalább fél lábbal, aki remél, de reálisan látja a világot. Mikor az élet olyan helyzetbe sodort, hogy jó volt elbújni az illúziók világába, akkor is mélyen mindig ott motoszkált a fejemben, hogy ez csak egy kép, amitől jobban érzem magam. A lelkem mélyén akkor is tudtam, hogy mi a valóság, mi történik, és ennek mi lesz a valószínűsíthető következménye. 
Gyermek korom óta hajlamos voltam a kajlaságra, arra, hogy megnevettessem az embereket. Na, nem a humorommal, hanem azzal az aranyos kis bénaságommal. De nem éreztem bajnak. Vagy legalábbis nem éreztem fatális hibának. Néhány hónapja azonban ez lényegesen megváltozott. Elkövettem azt a hibát, hogy a szerep felülkerekedett rajtam, és ez még nem is lenne olyan rettenetes, de gyakorlatilag teljesen hitelemet vesztettem abban a közösségben, ami jelenleg az életem legfontosabb részét képezi. Nevetségessé váltam, és rossz kimondani, de akkor, abban a pillanatban nem vettem észre. Nem vettem észre, mert én jól szórakoztam. Le akartam állni, de magával sodort a szerep. Most pedig nem tudom, hogy hogy állítsam vissza azt a képet, amit megismertek. Most azt gondolják, hogy teljesen elmeroggyant vagyok. Pedig nem ez a helyzet, csak elbújtam egy illúzió mögé, hogy megkönnyítsem a saját helyzetemet. És, ami akkor könnyebbséget jelentett, az most megnehezíti az életemet. Ha visszagondolok azokra a pillanatokra, akkor elszégyenlem magam. Ha arra gondolok, hogy kívülálló szemmel, mit gondoltam, vagy mit gondolnék most magamról, akkor én sem hinnék mást, mint a többiek. Ez nagyon bánt. Tegnap az egyik barátom, aki végig nézte a "hanyatlásomat", tükröt tartott elém, és rávilágított arra, hogy lehet, hogy nem kellene ezt tovább folytatnom. Igaza van. Vissza kell fognom magam, mert csak a saját helyzetemet nehezítem. Teljesen mindegy, hogy mit érzek, ismét bebizonyosodott, hogy nem szabad az érzéseim után mennem, mert csak hibát, hibára halmozva idiótának tüntetem fel magam. Anya azt mondja, hogy nem tudom kimutatni az érzéseimet és csak az tudja, hogy kb. hogy érzek iránta, aki ismer. Nah, most kimutattam, de csak addig jutottam, hogy gigahülyének állítottam be magamat. Lehet szerelmesnek lenni, meg lehet udvarolni, de ésszerű határokon belül. Ezt mindig szem előtt tartottam, és egyszer csak, mintha elfelejtettem volna. Tudom, most szidhatom magamat, de hiába, most már nincs mit tenni. Maximum azt, hogy holnaptól megpróbálok normálisan viselkedni és hagyom, hogy végül elfelejtse mindenki ezt az egész históriát. 

Teljesen köztudott, hogy, ha írok a blogomba, akkor vagy valami nagyon jó történt velem, vagy valami, amitől szomorú lettem. Hát, ez most a kettő keveréke! Egyre jobban kezdek beleszeretni valakibe, akibe nem biztos, hogy kellene. Találkozgatunk, időnként. Néha azt érzem, hogy Ő is kedvel, néha meg nem. Nem tudom eldönteni. Wááá! De miért emleget folyton olyan dolgokat, hogy biztosan jól kijönnék az anyukájával? Meg megkérdezi, hogy van-e valami pasi a láthatáron? Nem értem! Most olyan nehéznek érzem mindenemet. Olyan, mintha egy nagy téglát tettek volna a mellkasomra és nem tudom levenni!Jó lenne tudni, hogy mit is akar, vagy egyáltalán akar-e valamit. Próbálom magamat távol tartani ettől az érzéstől, mert azt semmiképp nem szeretném, ha a barátságunk bánná, hogy nem tudom, az érzelmeimet kordában tartani. Végre találok valakit, akivel jól elvagyok, jó barátok lettünk, erre beleszeretek! Ez nem normális! És mindez ez hülye játékból indult.
:)
Mint már írtam! Ez volt a saját csapdám! Meg kell vele birkóznom!

Valami véget ért...

Igen! Véget ért! Egy éve kerestem a választ és végre megleltem! Sőt, mi több, a megoldást is megtaláltam rá! 2011.11.17-én véget vetettem az egész huza-vonának! Nehéz döntés volt, de úgy érzem megérte! Fellélegeztem! Már nem függök és nem várok! Az elmúlt egy év sok mindenre rámutatott! Például arra, hogy nem feltétlenül kell idealizálni  dolgokat! Elég, ha minden megy a maga irányába! Ugyanakkor bizonyos esetekben be kell látni, hogy valamit jobb abba hagyni! Ha idejében felismerjük ezt, nagy szívességet teszünk nem csak saját magunknak, hanem a környezetünknek is! Megkíméljük magunkat rengeteg felesleges aggódástól, agyalástól és sok-sok könnycsepptől!
Bevallom, nem érzem a kontrasztot, mert nem voltál velem soha! Soha, még akkor sem, mikor igazán szükségem lett volna rád! Nem haragszom, mert ennek így kellett történnie, és megértettem mindezt! Tudomásul vettem és már könnyű szívvel gondolok vissza arra a néhány hónapra! Elengedtelek! Most már menj! Váltsd meg a világot, szárnyalj!

Én is szárnyalok! Itt Szegeden! Te pedig Indiában!

Ha esetleg olvasod ezt a blogot, talán rájössz, hogy jobb ez így! És talán arra is rájössz, hogy mit veszítettél! Bár most már késő! Keresem a boldogságot, keresem saját magamat és keresem a páromat is!
Elhatároztam, hogy nem írom meg a Korszak végét, mert a jelenben kell élnem, nem pedig a múltban! A múlt lezárult, az élet pedig rövid! Ezt a rövidke kis időt ki kell használni és tartalmas dolgokba fektetni!

Remélem te is megtalálod a boldogságodat, a számításaidat és saját magadat is!

Új szelek fújnak!

Megcsapott a szabadság szele! Az utolsó előtt bejegyzésem óta eltelt néhány hét, ami alatt meglehetősen sok dolog történt velem! Itt volt például ez  a Hajdúszoboszlós kirándulás.... Elég sok mindenre fény derült! Az én türelmem pedig elfogyott! Különben sem tervezett velem, legalábbis a történtek ezt mutatják! Az a rettentő nagy szerencsém, hogy elkezdtem már előbb tervezni a szegedi életemet, és úgy gondolom, most jó úton haladok! Erdély teljesen megváltoztatta a szemléletemet Szegedről! Tulajdonképpen rájöttem arra, hogy nekem a kórus hozta meg azt, amire várok már 5 éve! Ismerősöket, barátokat, vidámságot, és nem utolsó sorban egy olyan értékrendet, amit már a Székesfehérváron töltött évek óta keresek! Szeretnék minél több dologban részt venni, izgalmas dolgokat csinálni! Nagy poénja volt az erdélyi útnak, hogy Imóka és Én megbeszéltük, hogy körbebiciklizzük a világot! Mindez elgondolkodtatott és arra a döntésre jutottam, hogy, ha nem is a világot, de a Balatont azért nyáron körbekerékpározom! Bár Zsuzsi már jelezte, hogy a nyár neki nem éppen jó, mert sokat dolgozik( náluk ez a főszezon), de remélem, hogy azért akad majd jelentkező! De hát ezen még korai gondolkodni! Ráérek majd május körül agonizálni ezen! Addig is élem az életemet Szegeden!
                                                                          I love Szeged!

No smoking

Engem is elért a leszokás szele! Az a helyzet, hogy beleléptem a 4. füstmentes napba! Ez egyrészt baromira jó érzés, másrészt pedig nagyon gyötrő is! Ugyanis csak hiányzik az az átkozott füstrúd! Ám elég sok mindenbe belegondoltam, ezzel kapcsolatban, főleg az anyagi helyzetembe! Baromi drága a cigaretta, bárki akármit is mond! Luxuscikké vált, de nem most, hanem már elég régen! Tisztelem és becsülöm az anyukámat, hogy 40-45 év kőkemény dohányzás után le tudta tenni! Igen, ez valóban így történt! Pedig Ő volt az az ember, aki szeretett dohányozni és soha nem gondoltam volna, hogy sikerül neki letennie. 

Néha úgy érzem, hogy nagyon ideges vagyok, sőt, inkább ingerlékeny!

De akkor is végigcsinálom!

Időfaktor

Az idő. Különös dolog. Mindig mást mutat és jelent mindenki számára. Akár még abban az esetben is, mikor egyazon dolgot teszünk, egyazon helyen tartózkodunk. Az idő hol rohan, hol pedig ólom lábakon vánszorog. 

A kapcsolatokban is meghatározó szerepet tölt be. Az alapvető kérdés egy párkapcsolatról: Minnyi ideje vagytok együtt?

Az elején még boldogan válaszolunk, mert tetszik az érdeklődés, még a rózsaszínű felhők között lebeg az ember. Ez az időszak úgy rohan el, mintha egy intercityi vonat lenne és szépen lassan átkúszik egy jóval szürkébb és lassabb tempóba. A probléma az, hogy a két félnek is másképp telik ez az idő. De a vége mindig ugyan az. Ilyenkor belénk hasít a kérdés, van ennek értelme? Mért is kell így tennem? 

A dolognak több magyarázata is akad. Egyrészt, hogy szeretnénk újra felülni arra az intercityre. Másrészt pedig végiggondoljuk, hogy az idő megy és mi nem tudjuk megállítani. Olyan ez, mint egy homokóra, ami egyszer leáll, de közben.... csak folyik és folyik. Ekkor aztán eltűnődünk, kell-e a mostani szürkeség? Fiatal vagyok, mért várjak arra, hogy majd jobb lesz? Mért szaladjanak el mellettem az értékes napok? Ezeket aztán meghányjuk, vetjük és vagy lépünk, vagy nem. Vagy jobb lesz, vagy nem! A lényeg itt is a hit és a remény! Én még mindig hiszem, hogy az én intercitym nem rohant el mellettem, én rajta ülök, csak arra várok, hogy a másik fél is felszálljon rá. És még mindig hiszem azt is, hogy akárhogy rohan is az idő, most még tudok várni!